Zsuzsa meséje

Zsuzsa meséje

Valamikor hajdanán, amikor a tündérek lelkei születtek, megszületett egy csodaszép tündér lélek. Kíváncsian nézett szét maga körül, és látta, hogy körülötte már sok, hozzá hasonló kicsi lélek van. Azt is látta, hogy egy ragyogó fénysugárból sok-sok, hozzá hasonló teremtmény lép ki.

Csodálkozott, és kérdezte magában: - Ki vagyok én? Honnan jöttem? Mi ez itt körülöttem?Hallotta, hogy a többiek beszélgetnek egymással, de számára ez nem volt fontos, így csak nézett, és hallgatott csendben, mélyen elgondolkozva, ismételve saját magában: - Ki vagyok én?

Érezte magában az erőt és érezte magában a szeretetet, meg valami mérhetetlen vágyat valami után.

Végigvárta csendben nyugodtan a lélek születések folyamatát majd egy idő után látta, hogy már nem érkezik több lélek, és körülötte megszámolhatatlan kicsi lélek van. Mindenki várt valamire.

Majd hirtelen egy ragyogó fény jelent meg, amelyből kilépett egy testet öltött gyönyörű alak. Csodaszép volt, gyönyörű ruhája, ragyogó szemei és fényes, hatalmas szárnyai voltak, hosszú haja sátorként terült szét körülötte. Ó volt Tündér Ilona, a tündérek királynője.

A tündérkirálynő szeretettel végignézett rajtuk, és így szólt:

- Lelkecskéim! Ti mindnyájan Tündér lelkek vagytok! Hatalmas feladattal érkeztetek ide erre a helyre, melyet Föld bolygónak neveznek. Az a feladatotok, hogy óvjátok, védjétek ezt a csodálatos földet, teremtsetek és tegyétek még szebbé. Később lesznek itt más teremtmények is, velük is együtt kell működnötök.

Most mindnyájan megkapjátok egyenként a feladatotokat, megkapjátok testeteket, neveteket, és mindenki megy a feladata helyszínére. Így a tündérlelkek egymás után kapták meg a testüket, neveiket és a feladatukat. A mi kis lelkecskénk, boldogsággal vegyes izgalommal, várta, hogy sorra kerüljön.

Amikor sorra került a királynő mosolyogva ránézett, és azt mondta: - A te neved Icsite, te felelsz a források, folyók, tavak megszületéséért, a körülöttük lévő növényzet és állatvilág megfelelő működéséért. Ne feledd, hogy rejtőzködnöd kell, más teremtmények előtt ne mutatkozz, csak végezd a feladatod. Megkapod a varázslás tudományát, az alakváltást, a láthatatlanná válást, a teleportálás tudományát, valamint víz-, fa-, növényvarázslatok szertartásának tudományát. Működésed azon a helyen lesz, amit majdanán a Tündérek Földjének fognak nevezni.

Így hát, Icsitének teste lett, ragyogó zöld szeme, halványzöld, fénnyel játszó szárnyai. Gyönyörű volt.

– Menj, végezd a feladatod. – mondta Tündér Ilona szeretettel.

Icsite pedig megkezdte áldásos tevékenységét. Ő általa születettek meg legendás vizeink, a Maros, az Olt, a Tisza, a Körösök, a Berettyó, megannyi patak, gyógyító forrás, vízér. Az ő munkája tette széppé vizeink élővilágát, gyönyörűségét.

Icsite szorgalmasan, odaadóan dolgozott, minden teremtményét ápolta, védelmezte, szerette. Soha nem fáradt el, tette a dolgát, játszott a reggeli harmatban, szerette fodrozni a vizeket, szerette a vízi élővilágot, különösen szerette a vadkacsákat. Sokat játszott velük, borzolta a tollaikat, megviccelte őket. Boldog volt, de szíve mélyén mégis volt valami végtelen vágyakozás, amit nem értett.

Nagyon hosszú ideig élt így, ám az egyik napon, ahogy így játszadozott, hangokat hallott. Gyorsan elbújt, és onnan figyelte mi történik. Hozzá hasonló teremtmények jöttek, csak sokkal nagyobbak voltak, mint ő, és nem volt szárnyuk. Ketten voltak, de nem voltak egyformák. Az egyiknek hosszú haja volt, a másiknak rövid. A hosszú hajú lángvörös ruhában volt, ami lépéskor ringott a lábai körül, míg a másik egyszerűbb, lábhoz simuló ruhát hordott. Kézen fogva, beszélgetve jöttek. Icsite kíváncsian figyelte őket. Beszélgetésükből megtudta, hogy a lények embereknek nevezik magukat, megtudta, hogy a hosszú hajú lánynak nevezi magát, a másik pedig fiúnak, és azt is, hogy ez a két ember szerelmes egymásba.

– Mi az a szerelem? - suttogta Icsite.

Azután látta, ahogy kiteljesedik a két ember szerelme, érezte az energiájukat, és látta a csodálatos ragyogást, amit a szerelem tüze keltett. Látta két ember egyesülését, megérezte a szerelem energiáját, ahogy feloldódnak egymásban, ahogy megszűnik körülöttük a világ…

Amikor elmentek, Icsite utánuk küldte az áldását, és azt suttogta: - Legyetek nagyon boldogok…

Ezután is elvégezte a dolgát, játszadozott, de már nem mindig tudott teljesen örülni. Nem játszott annyit, magába fordult, és vágyakozott az érzés után, amit a két ember átélt.

Ember akart lenni, hogy átélhesse.

Az egyik napon elhatározásra jutott, felkereste Tündér Ilonát, elmondta, hogy mi történt, és azt is, hogy ember szeretne lenni. Tündér Ilona szeretettel átölelte, majd így szólt:

- Tudom, hogy mi történt veled. Van rá lehetőség, hogy ember légy, de nagyon jól gondold át, mit teszel. Nem minden ember olyan boldog, mint ahogyan azt láttad. Nem minden ember szerető szívű, csalódásokat, fájdalmakat, betegségeket kell megtapasztalnod. Más leszel, mint a többi ember, sokszor érzed majd kívülállónak magad, nem fognak mindig megérteni téged.

Icsitét nem riasztotta vissza semmi, döntött, ember akart lenni. Így hát elvesztette szárnyait, ragyogó szemeit, testét, a varázslás tudományát, a halhatatlanságot, ismét az a tündér lelkecske lett, mint a kezdetekkor. Tündér Ilona intésére egy fuvallat elröpítette őt egy olyan helyre, ahol több emberi lélek várakozott arra, hogy megszülessen.

–Elkezdődött hát… suttogta Icsite, és türelmetlenül várta, hogy megszülethessen.

És megtörtént, megszületett emberként. Furcsa érzés volt. Bosszantotta, hogy a szülei nem tudták a nevét, más nevet adtak neki. Ő mondani akarta, hogy az ő neve Icsite, de hangja suttogásba veszett.

Felnőtt, átérezte az emberi érzéseket, sokat, volt boldog, sokat csalódott, már nem emlékezett tündér mivoltára, elfelejtette tündérnevét, is, csak a lelkében érezte másnak magát, mint a többi ember.

Nagyon sok leszületése volt, mindent átélt, amit az emberek átélhetnek. Sok-sok tartalmas élet van mögötte, a szívéből soha nem múlt el az a gyermeki kíváncsiság, ami tündérként is jellemezte. Így ért el a jelenlegi leszületéséhez, ahol a szülei a Zsuzsanna nevet adták neki.

Szeretetben nevelkedett, ebben az életében is sok mindent tanult, megtapasztalt, lelke rezgése nagyon sokat fejlődött, nagyon sok barátja lett. Erős ember lett belőle, aki mindennel megküzd, és győz,
mert TÜNDÉR lelke van….

Nagyon sok szeretettel írtam ezt a mesét 2021. szeptember 07-én örök barátomnak: Hőgye Zsuzsának.
Ottlakánné Szücs Magdolna

Nem látjuk többet… nem ő nem bírta, hanem a teste, ő pedig szárnyalni akart, ezért feloldódott a fényben boldogan, és felszabadultan.

„Köszönet minden feltétel nélküli szeretetedért, örömödért, lelkesedésedért, és mindenért, amit barátként és bátor támaszként adtál nekem.”

(Idézet Helen Exley A legkedvesebb barátnak című könyvéből, amit Zsuzsától kaptam.)

Isten Veled.